Az, hogy a munkám ennyire szép és tartalmas volt annak köszönhető, hogy a bennem rejlő ösztönös kíváncsiságot, a világra való nyitottságot (az egyetlen igazi értéket: a másik embert EMBERnek tekinteni mindig, mindenütt, akár gyermek, akár felnőtt), itt, a tanítványaimtól tanultam meg. Mélységesen hiszek benne, hogy azért, mert úgy tanítok, olyan módon foglalkozhatok a „harmadik évezred” diákjaival. Ahogy a HKT nevelés elméletnek köszönhetem, amit Tőletek hallottam először, mintegy megfogalmazva az én ki nem mondott, de ott legbelül határozottan érzett elképzeléseimet erről a pályáról.

Sokkal gazdagabb vagyok most. Számos diákból lett barát, barátnő. Sok, kollégáimmal átbeszélgetett, az egyre tökéletesebb utat kereső éjszaka van mögöttem. Az órákig tartó „sikerbeszámoló”, a tanulságos kudarc, konfliktuskezelés, öröm, a meg nem értés szomorúsága, néha dühe… minda zászlóm alá sereglettek. S talán a legfontosabb: valami jót tenni, jelet hagyni valakiben. Valakiben, aki továbbviheti az én megkezdett mondataimat, amik beépülnek az ő életútjukba.
Felelősségteljes dolog ez, tudjuk mindannyian. Eleinte féltünk, nehogy valamit elrontsunk, olyan hibát kövessünk el, ami árthat, a visszájára fordulhat. Ma már bátrabbak vagyunk. Tudjuk, mit, mikor kell tennünk. Ma már hitünk van. S ezt a hitet már sok minden tartja ébren.
Katonáné Rosta Hedvig, 15 éve HKT tanító, Keszthely, 2005



Miért választottam a HKT-modellt?


„Meglátni és megszeretni”. Az első negyedóra után éreztem, hogy „ez AZ” a módszer, amely az én személyiségemhez, elképzeléseimhez a legjobban hasonlít, s az akkor éppen hullámvölgyben lévő osztályom munkához való hozzáállását, magatartását megváltoztathatja.

Miből gondoltam ezt?

Nagyon mozgékony, beszédes diákjaim voltak abban az időben, a nyolcvanas években. Az órákon örökösen egy-más felé forgolódtak, beszélgettek, hiába intettem csendre őket. Képességben is nagy volt köztük a különbség, a differenciált munka, a feladatok ellenőrzése, az ez idő alatti odafigyelés sokszor kudarcba fulladt. Úgy éreztem, szívem-lelkem kiteszem értük, mégsem érek el olyan eredményt velük, mint amilyet szeretnék.
Ekkor részt vettem egy bemutató órán, ahol a HKT tanulási modell szerint tanultak a diákok. Tudtam, hogy ettől kezdve nekem is így kell az osztályommal dolgozni. Olyan pedagógusokkal találkoztam, akik más szemléletet vallottak, nyitottabbak voltak a diákok iránt, életkori sajátosságaikat figyelembe véve dolgozták kinevelési-oktatási terveiket. Próbálkoztam már részben hasonló módszerekkel én is, de globálisan, rendszerben nem tudtam elképzelni. Miután alaposan megismertem a HKT-modellt, bevezettem az akkori harmadik osztályom életébe. Átéltem a kezdeti nehézségeket, hiszen az elméleti ismerethez a gyakorlatot is meg kellett tapasztalnom.

Miért szerették meg rögtön a tanulók ezt a tanulásszervezési modellt?

Mert a gyermekek életkori sajátossága a beszéd, a játék, a mozgás. Ezeket mind örömmel végzik. Mindezt lehetővé tettük a számukra az iskolában is a tanulási idő alatt. Nincs a szigorú csend, fegyelem, amit a hagyományos tanár megkövetel. Helyette az önmaguk által felállított szabályok szerint dolgoznak, amelyben ugyanúgy felállítják magukkal szemben azt az elvárást, hogy maradjanak csendben, vagy ha kell, halkan beszéljék meg a feladatokat, mert csak így tudnak oda figyelve dolgozni. És mennyivel más ez, már nem kötelező, hanem önként vállalt szabály! Jobban be is tartják.

„Lehet beszélgetni nálatok?”– kérdezik irigykedve más osztálybeli diákok. „Hát persze, hiszen ha kell, segítünk egymásnak, vagy a feladatunk olyan, hogy meg kell beszélnünk!”– válaszolnak a HKT-s gyermekek. Miért ne segíthetnének a feladatok értelmezésében egymásnak? Miért ne beszélhetnék meg a feladatokat egymás közt?

Azzal, hogy e téren szabaddá vált az út, a titokban való megbeszélés, a leskelődések megszűntek. Helyébe került a nyílt közös feladatértelmezés, aki tudta mit kell tennie, már dolgozhatott is önállóan vagy csoportban. Ha szükség volt rá, munka közben is segíthetett a társainak, ami nem másoláson alapult, hanem a feladatok elmagyarázásában. Ezt nagyon megszerették, mert ilyenkor ők lehettek a „tanítók”. Az irodalom, a környezetismeret tantárgyak igazi közös munkára, csoportmunkára adtak lehetőséget, amikor feloszthatták egymás között a feladatokat egyénileg, vagy párosával. Kutathattak az ismeretterjesztő könyvekben, s ezek alapján több oldalról mutathatták be a kiadott témákat. A nyelvtan és a matematika is sok csoportmunkára adott lehetőséget. Különösen szerettek közösen fogalmazni: ilyenkor „szárnyakat kapunk egymás ötletétől”– mondták.
Hamar megszerették az osztály előtt való beszámolást is a végzett munkájukról. A többszintű értékelés hasznukra vált: egyrészt az önértékelésük fejlődött, másrészt megtanulták társaikat – kritizálás helyett – elfogultság nélkül értékelni.

Immár húsz éve dolgozom a HKT-programmal. A tapasztalataim olyan jók e téren, annyi öröm, annyi jól kialakult gyermekközösség, önálló, de együttműködésre, toleranciára képes, kiegyensúlyozott személyiség, diák került ki a kezeim közül, akik már megtalálták helyüket az életben, vagy éppen most keresik.

A minap találkoztam egy régi kedves tanítványommal a neten. Minden nap levelezünk, tele van a régi szép emlékekkel. Két diplomát is szerzett már, de „iskolai életében az együtt töltött négy évre emlékszik a legszívesebben vissza, s úgy gondolja, hogy gyermekét hasonló szellemben szeretné majd iskoláztatni.” – bizony megkönnyeztem.

Az is bizonyítja azt, hogy jó közösségeket, teherbíró, nyitott, érdeklődő diákokat neveltünk, nevelünk, hogy a felső tagozaton a HKT-s diákok helytállnak a tanulmányi munkájukban, különböző versenyekben jó eredményeket érnek el, és a délutáni elfoglaltságokon nagyon-nagy arányban vesznek részt, legyen ez irodalmi színpad, táncoktatás, cserkészet, különböző sportágak stb. Bár a módszert a felsős kollegáim nem mindig értékelték pozitívan, azért azt mégis elismerték, hogy a gyermekekre mindenben lehet számítani, s jók a tanulmányi eredményeik is, mert komolyan veszik a feladataikat.

Hiszem, hogy nagyrészt ennek a modellnek a szellemében eltöltött négy évnek is köszönhetik tanítványaink pozitív indíttatásukat. Én pedig megvallom, már nem is tudok, de nem is akarok másféle módszert alkalmazni a tanításban. Annál is inkább érzem a HKT-program időszerűségét, mert a NAT és az OM által kiadott kerettantervek alapelvei, követelményei, sok mindent átvettek már az alternatív iskoláktól, így tőlünk is.
Amiért a nyolcvanas-kilencvenes években harcoltunk, az ma már – sok esetben – elvárás a „hagyományos” iskoláktól is.

Illésné Kobolák Judit, Solymár

dr. Benda József
bendajoska@gmail.com