A gyermek vélemények különleges szerepet töltenek egy pedagógiai módszertan értékelésében. 

Ha a minőségbiztosítás technológiai iránymutatását komolyan vesszük, ők az elsődleges klienseink. Ez alatt nem csak azt kell érteni, hogy "elfogyasztják", amit kapnak, ennél szélesebb körű egy pedagógiai módszertan felelőssége, hiszen az iskolai élmények és az ott szerzett tudás nagy mértékben befolyásolja az életutat.   

Az 1960-as években a reformereknek még olyan érvekkel hadakoztak, hogy "Nyilván nem a gyerekekre bízzuk annak eldöntését, hogyan folyjék az iskolai munka, de mivel együttes tevékenységről van szó, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a véleményüket" (Nagy Sándor, 1967, 309). A diákok együttműködésének megszerzése nélkül tehát csak töredékesen számíthatunk eredményességre.

  • Egyrészt a kényszer hatása alatt, az érzelmi elutasítás terhével "elsajátítatott" ismeretek hamar elenyésznek, amit széles körű neurológiai kutatások bizonyítottak,
  • másrészt kifejezetten egészségkárosító hatásuak,
  • harmadrészt maga a tanulási folyamat megszervezése és lebonyolítása is a tanterv része, a "tanulás" tárgya, amit a rejtett tanterv kutatások tártak fel. Vagyis egy kikényszerített engedelmesség, rejtett tanulási attitűd (tananyag) tartalma maga az erőszakos beavatkozás. Eredménye pedig a tudástartalomtól független erőszak. Az iskolarendszer által megvalósított struktúrális erőszak a felső tagozatban már a diákok egymás közötti viszonyait fertőzi, a középiskolákban pedig már a tanárokra is visszahat, majd a társadalomban gyűrűzik tovább.   

Ezeknek a tényezőknek a számba vétele iskolarendszerünk működésének tervezésében ma még alig játszik szerepet, a hagyományos didaktika csak mint motivációs tényezővel ("az érdeklődés felkeltésének problémájaként") foglalkozik azzal, hogyan vegyük rá a gyermekeket arra, amit ők nem akarnak teljesíteni. A Fekete pedagógia, az iskolai ártalmak szakirodalma pedig leginkább a következményekkel foglalkozik. 

A humanisztikus pszichológia alapján a HKT program kidolgozásának egyik alappillére a kliens elégedettség növelése volt. A lehető legnagyobb mértékben be akartuk vonni a gyermeket a folyamatok tervezésébe és irányításába, mert ettől nagyságrendi eredmény növekedést reméltünk. A hipotézisek az elmúlt évtizedekben elméleti és gyakorlati szempontból, sok tekintetben bizonyítást nyertek.

A gyermekek véleményének változását itt, a teljesség igénye nélkül, de sokrétűen tudjuk demonstrálni. Olvashatók tanév végi élménybeszámolók a hagyományos osztályokból átiratkozóktól, és - a HKT program több évtizedes múltjának köszönhetően - olyan felnőttektől is olvashatunk visszaemlékezéseket, akik életük meghatározó éveit tölrtötték a program hatása alatt. Néhány diák élménybeszámolóját Solymárról (1989) egy rádió interjú kapcsán meg is hallgathatjuk.

Szerintem a csoportban könnyebb a munka. Először, amikor elsőben beléptem az osztályba, furcsának találtam, hogy a padok négyesével vannak állítva, de később rájöttem, hogy így vidámabb a feladatmegoldás, jobban együttműködünk, összetartunk. Jobban megismerjük önmagunkat, a másikat, és hamarabb leszünk önállóak.

Most, hogy így negyedikes szemmel nézem a dolgot, úgy érzem, hogy felelősséggel tartozunk a másikért. Ha segítségre szorul, segítünk rajta, ha bajban van, megvédjük, mint egy igaz barát. Így csoportban nagyobb lesz az önbizalmunk, bátorságunk és többre vállalkozunk, mint egy normál tanuló. Szorgalmasabbak vagyunk, több előadást tartunk társainknak. Szerintem ezek miatt az érvek miatt jobb a csoportmunka.

B. B., Pécs, 2002

 

Az egyéniben nem tudunk egymástól kérdezni, és ha valaki nem biztos abban, amit gondol,akkor is kénytelen leírni, mert nincsenek más megoldások, amikből ki lehet választani a jót. 

V.D., 3. osztály, Budapest

 

HKT – Humanisztikus Kooperatív Tanulás. Maga a kifejezés sokáig ismeretlen volt számomra, ám néhány évvel ezelőtt - mikor a felnőttek szerint már elég nagy voltam ahhoz, hogy megértsem - megtudtam, hogy így nevezik azt a módszert, aminek segítségével általános iskolában tanultam. Éva néni és Marika néni – teljes nevükön Mikóné Kocsis Éva és Horváthné Sümegi Mária – már a kezdetektől fogva így nevelt bennünket.

Első lépésként még iskolakezdés előtt, valamikor augusztusban, találkoztunk egy közeli tónál, ahol mind a szülők, mind pedig mi, gyerekek megismerhettük egymást és újdonsült tanító néniinket. Mindez játékos keretek között, oldott hangulatban történt, úgy hogy utána már alig vártuk a szeptembert.

Az iskolában padjainkat összetolva négyes-ötös csoportokban ültünk és dolgoztunk. Hogy kivel kerüljünk egy csapatba, nagyrészt mi dönthettük el, ám néha, csak hogy az osztály egy igazi kis közösséggé kovácsolódjon, tanító néniink határoztak. Így mindenkivel megismerkedhettünk közelebbről is, megtanultunk tőlünk teljesen eltérő egyéniségű és értékrendű társainkkal együttműködni, elfogadni egymást és kezelni a konfliktusokat, hisz azok gyakran adódtak, főleg eleinte. Ám mivel kisgyermekkorban még fenntartások nélkül közelítünk egymáshoz, és nyitottabbak vagyunk másokkal szemben, elég hamar megtanultuk, hogy fogadjuk el a másikat és kössünk kompromisszumokat. Mi soha nem közösítettünk ki senkit, még ha nem is szerettünk mindenkit egyformán. Annak a meleg, családias légkörnek köszönhetően, ami az osztályban uralkodott, legfontosabb értékké az elfogadás, a megértés és a közösségépítés vált.

Számomra feledhetetlen élmény volt, ahogy egy-egy bonyolultabb feladatot csoporton belül közös erővel próbáltunk megoldani, felosztva magunk között a részfeladatokat. Amikor mindenki elkészült, kiálltunk a tábla elé és az egész osztály előtt mutattuk be, hogy mit sikerült összehoznunk. Ezután értékeltük egymás produkcióját, ha szükség volt rá, kijavítottuk a hibákat. Ezekből mindig tanult az ember valami újat, elleshetett egy-két jó trükköt a társaitól például a mondanivalónk szép megfogalmazását vagy a különböző megoldási lehetőségeket illetően. Gyakran irodalom órán dolgoztunk fel így különböző meséket, mondákat, vagy ami éppen akkor volt a tananyag, csoportonként egyet-egyet. El kellett olvasnunk a számunkra kijelöltet, majd elmondani a tartalmát, a szereplők nevében beszélni, míg a másikak kitalálták, hogy ki is lehet az. Később már jellemeznünk is kellett őket, vagy játszhattunk „Ki mondhatta volna?” játékot. Volt, hogy technika órán papírból és hurkapálcából bábokat készítettünk és úgy adtuk elő az adott történetet, vagy csak mi magunk játszottuk el a többi csoportnak. Akárhogy is, mindig igazán élveztünk.
Emlékszem, mikor egy alkalommal - talán másodikosok lehettünk – évfolyamtársaink osztályában, az ő tanító nénijükkel vettünk részt egy órán. Persze ők nem HKT-vel dolgoztak, de én ezt akkor még nem tudhattam. Mivel csak ezt a módszert ismertem, meglepődtem, hogy a padok mindenhol külön álltak és hogy teljesen egyedül kellett megoldanunk a feladatokat. Valahogy unalmasnak találtam azok után, hogy mi legtöbbször csoportmunkában dolgoztunk, izgalmassá téve ezzel még a legegyszerűbb feladatot is. A légkör is hidegebbnek tűnt, örültem, mikor végre megint a saját osztályunkban lehettünk.

Véleményem szerint mindenhol ezzel a módszerrel kellene tanítani, mert a mi kis osztályunk könnyen, játszva haladt végig a tananyagon és mégis minden szükséges ismeretet sikerült elsajátítanunk. Én azóta is szívesen emlékszem vissza alsós éveimre, akkoriban még nagyon szerettem iskolába járni, és úgy gondolom nem csak én, hanem mindenki, aki Marika néni és Éva néni oktatása alatt állt. Hatalmas elismerés és köszönet illeti őket, amiért sok kisgyerekkel megszerették az iskolát, akik talán azóta sem úgy tartják számon, mint szükséges rosszat, hanem mint egy kihívásokkal teli, de boldog időszakot az életükben. Ők ketten nagyon sokat tettek értünk, a tanítványaikért: megalapozták későbbi életünket. Hisz nem csak az általános iskola alsó tagozatában fontos az elfogadás, vagy a jó kompromisszumkészség, hanem ugyan úgy a mindennapokban vagy a későbbi munkahelyünkön is az lehet. Semmivel nem pótolható, hogy már kiskorunkban hozzászoktunk a csoportmunkához és megtanultuk kezelni a konfliktusokat, mert erre a tudásra mindig, az élet minden területén szükségünk van. Azt hiszem, ha gyermekem lesz, őt is olyan iskolába fogom vinni, ahol HKT-vel tanítanak.

P.E., Zalaegerszeg (16 évesen emlékszik vissza)

 

A csoportban dolgozás számomra kicsit játékos tanulást jelent. Élvezem, amikor egymásnak előadjuk, amit megtanultunk. A tanulás szempontjából elég jó a csoportban dolgozás, mert esetleg egymástól többet tudunk meg, mintha egyénileg dolgoznánk.

K.K., 3. osztály, Budapest

 

Hédi néni vezette be nálunk a csoportmunkát lassan egy negyed évszázada... és ugyanennyi ideje élek az ott megtapasztaltakkal, megtanultakkal együtt. Számomra a csoportmunka lényege az együtt gondolkodás, az együttműködés, és az, hogy ne féljek kérdezni, ne érezzem magam kevesebbenek, csak azért, mert valamiből gyengébb vagyok. Pedig gyerekként sokszor megfordult a fejemben, hogy rossz, ha valamit nem tudok, és titkolni kell, ha valami nem megy. Szerencsére Hédi és a HKT módszer épp időben jött, és nagy nyomot hagyott a személyiségemben. 

Ma olyan ember vagyok, aki nem fél, érdeklődő, nyitott, és tisztában van a gyengeségeivel “amit nem szégyell- és az értékeivel. A csoportmunka, az együttműködés azóta is része az életemnek: hol kézművesfoglalkozás formájában, hol pedig egy mellrák elleni önkéntes csoportban, vagy egész egyszerűen akkor , ha a buszon egy néninek szétgurulnak az almái. Ott lenni aktívan, ahol éppen vagyok...

Hédi tanított meg arra is, hogy próbáljam a dolgoknak mindig a jó oldalát látni. Ma reggel is úgy keltem fel, hogy mosolyogtam, és azt gondoltam, hogy Csodálatos ez a nap, szép vagyok és tele vagyok energiával, és rengeteg jó dolog fog történni velem. ...és úgyanígy keltem fel egy évvel ezelőtt is, amikor kemoterápiára jártam. Egy nagyon lényeges Hédi néni- mondat kísért végig a vérvételek és az infúziók alatt, ez pedig a "Nem fáj, nem vérzik"-volt. Rettenetesen féltem a tűktől, úgyhogy minden alkalommal a vérvétel előtt vizualizáltam becsukott szemmel, hogy nem fog fájni, a nővér kedves lesz, és szépeket mond... és az esetek nagy részében valóban nem fájt, az emlékezetesebb részeket is csak a kellemetlen szóval illetném. A fantázia és az elme hatalmának alapjait is Tőle kaptam.

Nagyon mélyen szívbe zártam Hédiből azt, hogy egész egyszerűen jó és segítőkész ember. Megmaradt bennem egy emlékfoszlány kb.7-8 éves koromból: ülünk a cukrászdában Vele és a kis barátnőimmel, és az otthoni problémáimról mesélek, talán még pityeregtem is. Pedig nem voltam egy panaszkodós fajta, nem meséltem fűnek-fának a bajaimat, de éreztem, hogy ő olyan ember, akiben meg lehet bízni, akivel nem ér véget a kapcsolat azzal, ha hazemegyek a napköziből, akire lehet számítani...

Tódulnak az emlékek szépen sorban: előttem van egy mosolya, amint épp bíztat, és segít kitalálni a hangsúlyokat, az Öreg néne őzikéjéhez... Nem lettem egy szavaló mester, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy bíztatott, hogy csináljam azt, amit szeretnék, ami érdekel. 
"Én körte, Te körte, ökör Te! (...) Még egy ilyen humor, s fejeden egy dudor!" Ez volt a szövegem a Légy jó mindhalálig című darabban, amire Hédi készített fel minket. Azóta sem felejtettem el... mert hatalmas felszabadult közösség-élményt adott, az anyák napi és a különböző iskolai rendezvényekre való felkészülések mellett. 

(...) Az ablaknál egy négy fős Gumimacik nevű csoportban ülök a napköziben, és Zsuzsi, a csoporttársam magyarázza a matekot... és csodák csodájára a másnapi dolgozatnál már nem lesek... 
Amit ma felnőtt fejjel a legtöbbre tartok azokból az időkből, az a mérhetetlen emlékkupac. Sokszor voltam úgy az életem nehezebb szakaszaiban, hogy ezekre gondoltam vissza, hogy žtúléljek. És én is így fogok együtt élni, működni és lélegezni a saját gyerekeimmel.

T.R., (24 éves) Keszthely

 

Ha csoportmunkában dolgozunk, akkor olyan érdekes feladatokat iselvégezhetünk, amit egyedül nem tudunk megcsinálni. Mivel minden csoport egytémát különböző könyvekből vagy különböző módszerekkel dolgoz fel, így egy témáról sokkal többet tudunk meg, mintha egyedül dolgoznánk fel, és mindenki ugyanazt csinálná.

K.Z. 4. osztály, Szentendre

 

Három év – ennyi jutott nekem a Humanisztikus Kooperatív Tanulásból – szervezett formában. Utólag értékelve ez nem egy puszta módszer, ami csak az iskola falain belül segíti a diákokat és a pedagógusokat: ez egy életfelfogás.

Az ember, társas lény, épp ezért meg kell tanulnia együttműködni másokkal, hogy a lehető legtöbb nehézségen felül tudjon kerekedni. Számomra ez a kulcsszó, hiszen egy akadály legyőzése felemelő érzés, főleg akkor, ha valakivel/valakikkel közösen küzdöttünk meg érte. Segítőkészség. A csoporton belül elképzelhetetlen volt, hogy ne támogassuk egymást, mivel az egyéni teljesítmény mellett a csapaté is számított.
Mindenki folyamatosan motiválva érezte magát, hogy az órákon jó válaszaival csoportjának és saját magának minél több kagylót szerezzen. Ezek órák végén összesítésre kerültek, és mindenki elnyerte a maga jutalmát, általában kisjegyek formájában. Élvezni tudtuk a tanórákat. Szinte nem is számított, hogy alapvetően kinek mihez van érzéke, hiszen az egyes csoportokon belül mindig akadt, aki az adott témában remekelni tudott. Ugyanakkor a csoportok nemcsak a „dolgozó egységek”voltak. Mivel szabadon választhattuk meg, kikkel szeretnénk együtt ülni, valójában kis baráti társaságok dolgozhattak együtt. A tagok egymásra húzóerőként hatottak, elképzelhetetlen volt, hogy valaki huzamosabb ideig ne vegye ki a maga részét a munkából. Ennek két oka volt: a többi csoporttal való egészséges versengés, és az indokolt esetben a csoportból történő kiutasítás. Erre szinte nem is volt náluk példa. A csoportokon belül hierarchia is kialakult. Az alapvetően vezető személyiségek „élre törtek”, ha ebből több is volt a csoportban, az súrlódásokhoz vezethetett. Konfliktus azonban nem maradt megoldatlan: vagy a csoporton belül, vagy az osztály előtt, de mindenképpen született megegyezés. Ez a családias légkör hozzájárult ahhoz, hogy az osztályunk remek közösséggé formálódjon, hiszen így a rivalizálás a tanórák utáni kicsengetéssel véget is ért. Ezzel nevelőink észrevétlenül belénk oltották a késztetést, hogy a felmerülő problémákat ne söpörjük a szőnyeg alá, hanem kíséreljük meg alapos megbeszélés után megoldani.
Mint írtam, szerintem a HKT egy életfelfogás – ezt is tartom magaménak. A gimnáziumban is próbálom /mondhatom, sikerrel/ alkalmazni a három év alatt tanultakat, amikor a lehetőségek engedik. Mindenképpen profitálok belőle: ma sem esik nehezemre új közösségekbe beilleszkedni, vagy egy projektet más diákokkal együtt elkészíteni. Természetes számomra, hogy ha valaki segítséget kér tőlem, akkor rendelkezésére állok. Még egy rendkívül hasznos dolgot kaptam, a több perspektívájú gondolkodást. Egy feladatnál ma már automatikusan keresem a minél több megoldási lehetőséget. Ezek mellett azt hiszem, a program nagyban nevelt is. Elfogadásra, becsületességre, rugalmasságra és arra az érvényesülési vágyra, ami nem azonos a másokon való keresztülgázolással. Éppen ezért úgy érzem, hálás köszönettel tartozom két volt tanító nénimnek, Horváthné Sümegi Mária és Mikóné Kocsis Éva tanárnőknek. Olyasmit kaptam tőlük útravalóul a nagybetűs Életbe, ami talán az évek alatt elsajátított tananyagnál is fontosabb.

K.R., Szombathely (17 évesen emlékszik vissza)

 

Ha visszagondolok az általános iskolai évekre, a legelső dolog, ami eszembe jut, az alsó tagozat első 3 éve, amikor napközis tanító néninknek köszönhetően délutánonként csoportban dolgoztunk.
Az osztályunk a Fidó manók nevet kapta, mindegyikünknek volt ugyanolyan piros Fidómanó-sapkája. Az iskolai rendezvényekre való felkészülésben mindig örömmel vettem részt (karácsonyi műsor, anyák napi műsor, évzáró stb.). Ezek közül a legmeghatározóbb élményem az a színdarab volt, amivel a megyei versenyt megnyertük (Légy jó mindhalálig).

Szerettem csoportban dolgozni: segítséget kérni és adni, beosztani a munkát, hetente váltogatni a helyemet a csoporton belül… Elrepült az a 3 év és mégis annyi maradandó élménnyel lettem gazdagabb (nem beszélve barátságokról…), ami 10 évre is elég volna… nagyon mély nyomot hagyott bennem, legalább akkorát, hogy már akkor tudtam: az én gyermekem is ilyen módszerrel fog tanulni és nem csak délután…
De ahhoz, hogy mindez ilyen szép emlék maradjon, a legeslegfontosabb a pedagógus, aki szívvel-lélekkel tudja és akarja végezni ezt a munkát, akin látszik, hogy mennyire élvezi, és akiből csak úgy árad a szeretet… Máshogy nem lehet. A Humanisztikus Kooperatív Tanulásnak szerintem ez a lényege.
Köszönet és hála az én egykori tanító nénimnek, aki kezdő pedagógus létére mert utat törni ennek a módszernek,
és hitt abban, hogy ezzel boldogabbá teszi a gyermekek életét. Minden elismerésem az övé!

K. T., Keszthely (20 évesen emlékszik vissza)

 

Amikor még az Eötvös iskolába jártunk alsós korunkban sajátítottuk el részben a tanulás alapjait, amelyre szívesen emlékezünk vissza. Éva néni és Marika néni kitalálta, hogy az osztályban lévő padokat rendezzük át másképpen, ami nagyon érdekes dolognak ígérkezett. Mindenki nagyon kíváncsian várta, hogy hogyan is lehet egy szokványos osztálytermet átrendezni máshogyan.

Délután eltologattuk a padokat csoportokba, ami azt jelentette, hogy összetoltunk padokat egymás mellé. Volt, hogy 5 pad is egymáshoz ért. Ezután megbeszéltük, hogy ki kivel szeretne ülni egy csoportban és másnap reggel úgy ültünk le. Mindenki izgatottan ment reggel az iskolába. Leültünk a helyünkre és kíváncsian vártuk, hogy milyen lesz így együtt tanulni. Éva néni és Marika néni nagyon jó feladatokat talált ki, amelyeket nagyon szívesen csináltuk meg.A csoportmunka során jobban megismertük osztálytársainkat és könnyebben ment a tanulás is. Bátrabban mertünk beszélgetni egymással és a másik ötleteit mindig meghallgattuk. Szívesen emlékezünk vissza a csoportmunka során a közös plakátkészítésre, ami ha elkészült bemutattunk a többi osztálytársainknak és ezáltal, ahogy rajzoltunk és agyaltunk jobban megértettük a tananyagot is. Kedves volt még számunkra, hogy a csoportoknak adhattunk nevet és a jó teljesítményért akár a legjobb csapat jutalmat is kaphatott, ezért mindig minden csoport a legjobb teljesítményt nyújtotta. A csoportmunka nagyon jó hangulatot hozott egész napra, szerettünk így iskolába járni. Visszagondolva sokat segített a személyiségformálásában is. Aki félénk volt az osztályban későbbre sokkal bátrabb lett. 

P.N., 16 évesen emlékszik vissza

 

 

Amikor először átlépjük az iskola kapuját, minden kisdiák életében fontos. Nem volt ez másképpen velem sem, amikor 7 évesen megkezdtem az első osztályt a Kertvárosi Általános Iskola ( akkor még Eötvös) falai között. Mai napig, 20 évesen is szívesen emlékszem vissza az ott töltött négy évre. A nővérem szintén Mikóné Kocsis Éva és Horváthné Sümegi Mária tanárnők diákjaként végezte el az első négy osztályt, így szerencsés módon én is hozzájuk kerültem.

Az egyik legpozitívabb emlékem, hogy hamar bensőséges viszony alakult ki az osztály és a tanárnők között. Nagyon közvetlenek voltak, sokat segítettek az első nehézségekben, rengeteg programot szerveztek, legyen szó akár farsangról, húsvétról, mikulásról, vagy karácsonyi ünnepségről. A szabadidőt is mindig hasznos programokkal töltöttük, vetélkedőkkel és egyéb feladatokkal színesítve. A furulyaszakkör, amit Éva néni vezetett, az osztály több, mint egy harmadát rögtön bevonzotta. Lehetőségünk volt informatikai ismeretek elsajátítására is, valamint a tornatermet is teljes mértékben kihasználtuk, sok kidobó, fogócska és labdajátékok segítségével. A technika órák keretein belül is sokat fejlődött kézügyességünk; rengeteg kreatív ötlettel készült az órákra a tanárnő. Marika nénivel a rajz-és magyar tudásunkat bővítettük folyamatosan, rengeteg versenylehetőséget biztosítottak nekünk mindketten. Az órákon 4-5 fős csoportokban ültünk, a közös munka közösséget kovácsolt belőlünk negyedik osztály végére. Közben táncolni, bábozni tanultunk. Az iskolai ünnepségeken is aktívan szerepelhettünk, így szomorú szívvel váltunk el egymástól a negyedik osztály végén. Ma is hálás szívvel emlékszem vissza az együtt töltött évekre, és a biztos alapokra építve igyekszem megőrizni az általuk átadott tudást. 

K.F., Szombathely (20 évesen emlékszik vissza) 

 

1992. szeptemberében, másodikos koromban találkoztam először ezzel a kifejezéssel: Humanisztikus Kooperatív Tanulás. Katonáné Rosta Hedvig, napközis tanítónőnk ötlete volt, hogy ezzel a módszerrel kellene tanítani minket. Eleinte annyi változást vettem észre a megszokottakhoz képest, hogy a padok kettesével vagy hármasával egymásnak lettek fordítva. Mi magunk döntöttük el, hogy melyik csoportba szeretnénk tartozni, és kikkel szeretnénk egy csoportban lenni.

Nagyon szerettük a csoportmunkát. Jó volt, hogy mindig mindent közösen megbeszélhettünk a csoporton belül, segíthettünk egymásnak, feloszthattuk egymás között a feladatokat. Mindenkinek megvolt a maga részfeladata, senki sem a másiktól várta a megoldást, mindenki tette a dolgát. Hatékonyan, gyorsan, eredményesen tudtunk együtt dolgozni, kiélhettük kreativitásunkat, és folyamatosan élt bennünk a motiváció. A péntek délután mindig azzal telt, hogy kiértékeltük a csoportok heti teljesítményét, összeszámoltuk, ki hány pontot gyűjtött, és az első 3 helyezett mindig kapott valami kis ajándékot: csokit, cukrot, ceruzát, faragót, radírt, képeslapot stb…
 
Emlékszem, sokszor a mi csoportunk nyert, és nagyon jó érzés volt, hogy a munkánkat elismerik és honorálják. Nemcsak a tanulás volt élvezetesebb, érdekesebb és izgalmasabb így csoportban, hanem volt még valami, ami miatt mindannyian megszerettük ezt a tanulási módot: hihetetlen erővel kovácsolta össze az osztályközösséget! A csoportok odafigyeltek egymásra, érdeklődtek egymás munkája iránt, jó volt a kapcsolat a csoportok között is, nemcsak azokon belül. Persze kisebb-nagyobb súrlódások itt is előfordultak, de ilyenkor mindig megbeszélte a dolgot a csoport, majd az osztály elé vitték az ügyet, ha ők maguk nem tudták megoldani. Mindenkinek joga volt másik csoportba átmennie, és ahhoz is joga volt, hogy javaslatot tegyen valamelyik csoporttárs kizárására, persze csak indokolt esetben. Pl.: az illető lusta, nem együttműködő vagy egyszerűen csak úgy alakultak a tanulók közti kapcsolatok, hogy már mással/másokkal szimpatizált jobban valaki, s emiatt inkább velük szeretett volna egy csoportot alkotni.
A HKT-val sokkal nagyobb és több lehetőségünk volt igazán megismerni egymást, megtanultuk elfogadni a másikat annak jó és rossz tulajdonságaival együtt, sokkal szorosabb kapcsolatokat volt módunk kialakítani, mint más osztályokban ennyi idősen szokás. A mai napig jó barátnőim az akkori csoport-tagok, és jó érzés tölt el, mikor eszembe jut, hogy barátságunk alapja az akkori 3 év közös csoportmunkája, ugyanis mi szinte végig változatlanul
együtt maradtunk!

Az igazán jó tulajdonságaimat ennek a módszernek köszönhetem, azokat, amelyek miatt több igaz barátom, mint rokonom van, s ennél többet nem kívánhat magának senki. Empátiát, türelmet, megértést, toleranciát oly mértékben meg kellett tanulnunk a csoportmunka során, hogy most már bárhova kerülünk, mindenféle közösségben meg fogjuk találni a helyünket, képesek leszünk alkalmazkodni másokhoz, felvenni az adott közeg ritmusát, munkatempóját…

A legtöbb, amit ez a módszer adott nekem, visszatükröződik emberi kapcsolataimban, s ez nekem mindennél többet jelent. Életem legszebb 3 iskolás éve volt, amikor a HKT-módszerrel tanulhattam, s igaznak érzem, s éreztem már akkor is, az osztálytermünk ajtaján olvasható feliratot: Lehet öröm a tanulás? – Nálunk IGEN!

K.N., Keszthely (20 évesen emlékszik vissza)

 

Kedves Hédi néni!

Már az első találkozásunk is örök emlék marad. A keszthelyi egyetem strandján szerveztétek meg - palacsintázással, sorversenyekkel, nevetésekkel - egy késő nyári péntek délután, Ti, tanárok, szülők, nekünk leendő diákoknak, hogy megismerjük egymást. Nehéz volt a lelkünk kis elsősként, mert hát nem tudtuk, mi várhat még ránk az ovi után. Ez már vér komolynak tűnt. ISKOLA… 

Hogy mit vártam az egésztől? Hát, az első nap a suli kapujában azt, hogy ennek a napnak talán gyorsan vége lesz, mert különben én ide többet be nem teszem a lábamat, de komolyan!
Anyáék nagy reményekkel indítottak útnak, mert ők már tudtak valamit. Ezért is lobbiztak erőteljesen, hogy bekerülhessek az osztályotokba és a Humanisztikus Kooperatív Tanulás keretein belül kezdhessem el a tanulmányaimat.

Mivel előtte más módszert nem ismertem, nekem nem volt furcsa, hogy a padok kettesével szembefordítva álltak és mi csoportokban tanultunk, együtt, játékosan és erősítve egymást. Aki egy kicsit lemaradt és hiányossága volt, a csoportban a másiktól megtudhatta szégyenkezés, rossz érzés nélkül. 
A hétfő reggeli beszélgető körök nagyon sokat segítettek nekünk abban, hogy szabadon, gátlások nélkül tudunk most is mások előtt beszélni. Előtte – Anya mesélte – bátortalan, gátlásos, félénk, zárkózott voltam, de Ti fokozatosan kinyitottatok. 

A szeretet és a megértés járta át a napjainkat. Mindenkiben megtaláltátok azt, amiben a legjobb. Aki rajzolni tudott, képeit beküldtétek rajzversenyre. Aki szépen énekelt, énekkarra küldtétek, énekversenyre neveztétek. 
Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy benne lehettem abban a csapatban, akiket rendszeresen sikerre vittél. Sokszor eszembe jutnak azok a hétvégi napok, melyeket Nálad töltöttünk gyakorlással, versenyekre való felkészüléssel. Mindig örömmel mentünk, mert érdekes, energiát, tudást adó órákat tölthettünk Veled. Közben a pihenésünkről is gondoskodtál. Elmentünk a fiaddal kutyázni, bolondozni, kicsit feltöltődni, hogy újult erővel gyarapíthassuk a tudásunkat. 

Egy emlékező levélben helye van a sikereidnek (a teljesség igénye nélkül), melyeket velünk értél el:

  • Ranolder Olvasás-szövegértés Verseny: egyéni 3. helyezés (2. osztályos kategória)
  • Bendegúz Gyermek- és Ifjúsági Akadémia XIV. NyelvÉSZ Tanulmányi Verseny megyei 2. helyezés (3. osztályos kategória)
  • Bolyai Anyanyelvi Csapatverseny: Országos 1. helyezés (3. osztályos kategória)
  • Kazinczy-napok Helyesíró Verseny: Körzeti 1. helyezés (3. osztályos kategória)
  • Nagykanizsai Alsó Tagozatosok Területi Tanulmányi Versenye nyelvtan-helyesírás tantárgyból elért 1. helyezés (3. osztályos kategória)
  • Bolyai Anyanyelvi Csapatverseny: szabadon választott produkció különdíja (4. osztályos kategória)
  • Tudásbajnokság - Magyar nyelv és helyesírás: Megyei 1. helyezett (4. osztályos kategória (4. osztályos kategória)
  • Tudásbajnokság – Magyar nyelv és helyesírás: Országos 6. helyezett (4. osztályos kategória)
  • Bolyai Anyanyelvi Csapatverseny: Országos 7. helyezés (4. osztályos kategória)
  • Arany János Verseny: Országos 4. helyezés (4. osztályos kategória)

Olyan sok minden eszembe jut ezekről a versenyekről. A kabala, amit mindig magunkkal vittünk, hogy a siker teljes legyen (lehet, hogy nevetni fogsz, de még mindig megvan), az osztálytársak és a Te energiád „átadása” közvetlenül a vizsga előtt, a leveleid, aminek a vége: „Adj bele mindent, ami Tőled telik. De tudd, hogy én már most nagyon büszke vagyok Rád, és nagyon szeretlek!!! Szorítok! Öleléssel: Hédi néni”
Még azt is elintézted, hogy a TV és az újság adja hírül az eredményeinket.

Nagyon bensőségesek voltak az iskolai ünnepeink is, amelyeket szerveztetek nekünk és a szüleinknek. Akkor, ott úgy éreztük, hogy mi egy család vagyunk… A Tieitek.
Az általános iskola első éveiben, melyek nagyon meghatározóak egy kisgyerek életében, megszerettetted velem az iskolát, a tanulást, Belőled szereztem tudást, láttam a kitartást. Szóval Tőled kaptam az első „autómat” az életem útjához… (Ezt most találtam ki. Jó, mi? J )

 

Ui:
Tanítani is szeretném az informatikát…ugyanolyan lelkesen mint Te csináltad akkor – és azóta is. Tudod, Te lettél a példaképem. Ha majd lesz egy gyermekem, elvihetem Hozzád? Azért, hogy megismerd, aki nekem a legfontosabb lesz a világon. 
Köszönöm. Köszönöm, hogy hittél bennem (is).

Üdvözlettel: V.G. Keszthely

A képek illusztrációk