Gránitz Miklós fotóművész-újságírót 40 éve ismerem. Akkoriban, huszonévesen tőle tanultam a fényképészet alapismereteit, az Állami Nyomdában. Bosszantott az a precizitás és igényesség, amivel addig soha nem találkoztam. Később rájöttem, hogy minden sikernek ez az alapja. Barátok lettünk, és az elmúlt évtizedekben sokszor dolgoztunk együtt különböző területeken.

Amikor 1982-ben Magyarországon elsőként elkezdtem kidolgozni a Humanisztikus Kooperatív Tanulás (www.hktprogram.hu) módszertanát, fényképező gépével ő dokumentálta az első eredményeket. Érzékeny, részletekre figyelő tekintetével olyan képeket készített az iskolai osztályokban, amelyek a laikusok számára is egy új világot tártak fel. Miklósnak része van abban, hogy a módszertan országszerte igen hamar ismertté és elfogadottá vált. Később iskolát alapítottunk, könyvet adtunk ki, vállalkoztunk, és volt, amikor évekig nem is hallottunk egymásról. Kapcsolatunk alapja a keresztény gondolkodás és elköteleződés volt.

Egy színházi előadáson futottunk össze pár hónappal ezelőtt, amikor újra szőni kezdtük a régi fonalat. Ekkor kaptam Tőle meghívást, hogy tartsak egy előadást a balassagyarmati börtönben a fogvatartottak számára. Először megdöbbentem és azonnal nemet mondtam. Hogy kerül a csizma az asztalra? 

Elmesélte, hogy került: egy olyan börtönigazgatóval hozta össze a sors (a Kegyelem), akinek az a meggyőződése, hogy az eltévedt embereket nem a földbe kell döngölni, hanem fel kell emelni, utat kell mutatni a számukra. Azt vállalta, hogy képeket készít az 1840-ben épült börtön kápolna felújításáról. A kápolna már évekkel ezelőtt elkészült, kiváló szabad (és fogvatartott) festőművészek keze munkájával, és a felújításról készült kiállítás azóta sok helyen megfordult. A kápolna pedig eredeti istentiszteleti funkciója mellett újakkal bővült: előadóteremmé vált, ahová társadalmi felelősségvállalásból érkeznek rendszeresen neves előadók, írók, orvosok, lélekgyógyászok. (Papp Lajos szívsebész, Jókai Anna írónő hogy csak a legismertebbeket említsem.)



Új Ember cikk

Szóval megdöbbenésem után azonnal nemet mondtam. Én, aki iskolakutatással, neveléssel, demográfiai kérdésekkel, szervezetfejlesztéssel, tréningekkel, személyiségfejlesztéssel foglalkozom, mit keresnék a „megtévedtek” között? Annyira távoli világnak éreztem, mint ami teljesen kívül áll érdeklődési körömön. Gránitz Miklós azonban nem tágított, és pár hónap múlva újra megkísérelte, hogy rábeszéljen. Eddig is úgy ismertem, mint egy elszánt, kitartó, szenvedélyesen elkötelezett embert: ha valamit ő fontosnak tart, akkor abban biztosan egy jó ügy rejlik. (Így készítette el nagy formátumú könyvét a történelmi Magyarország templomairól, a házzsongárdi temetőről és oldalakon keresztül sorolhatnám.) Kitartó ember.

Amikor március tájékán, másodszor is megkért, és elmondta, hogy milyen értékek jegyében kér fel, lelkesedése és ügyszeretete meggyőzött. Gondoltam, mire június eljön, addigra majd lesz valami ürügyem, hogy kibújjak alóla. Teltek a hónapok, és ő nem adta fel: újra és újra megkeresett, minden hónapban, hogy megerősítse. Nem tudtam nemet mondani. Aztán két nappal a kitűzött időpont előtt elérkezett a felkészülés ideje. 

Nagyon nem akaródzott bele gondolnom, kikkel és miért fogok találkozni. Féltem a raboktól (ahogy én gondolkoztam róluk – ma már tudom, ez nem szalonképes megnevezés: fogvatartottaknak nevezzük őket); az elszenvedhető atrocitásoktól, a börtönőröktől, akik (az én számomra – talán édesapám a gulágon töltött ideje, gyermekkori emlékeim felugró ablakai miatt,) még mindig az elnyomás, a terror emberei. És féltem saját szakmai múltam hitelesítő vagy megcáfoló helyzeteitől is. 

Mi cáfol vagy mi hitelesít? Én alapvetően az öröm pedagógiájában hiszek. Abban, hogy nem erőszakkal, hanem szeretettel lehet és kell embert formálni. Csak ez lehet eredményes. Ez az első, a második, a legfőbb, a mindent átfogó isteni parancsolat. Akkor is ebben hiszek, ha ennek a megvalósulását még alig lehet megtapasztalni, miközben éppen a parancsolat nevében pusztítanak, és tesznek tönkre életeket nagy múltú intézmények. De egészen más dolog valamiről beszélni, valamire hivatkozni, és más dolog azt megvalósítani. Én pedig ezt képviselem, képviseltem egész életemben. 

Mi cáfol vagy mi hitelesít? Ha abban hiszek, hogy a szeretet működik, és átformál – a civil életben - , hogy van ez, lehetséges-e ez a börtön körülményei között? Ha ott is lehetséges, működik, még akkor sem egyszerű a helyzet, mert a börtönlakó személyiségének formálása nem azonos a börtönnek, mint szervezetnek a működtetésével. A börtönnek nem a megjavítás, a nevelés a célja, hanem a büntetés végrehajtása. A társadalomra veszélyes személyek elszigetelése, az önvédelem. Ilyen körülmények között mihez van jogom és felhatalmazásom? Ha hozzájárulok a „javításhoz”, ezzel, még ha az egyes személyeket boldogabbá is tennék, mit szólnak ehhez az őrök, a vezetők, a szervezeti szabályrendszerek? Úgy gondoltam, hogy működésem, elképzeléseim, minden bizonnyal diszfunkcionálisak lesznek.

Ezek között a kétségek között őrlődve legalább ötször akartam lemondani az előadást az utolsó előtti napon, és ugyanennyiszer kaptam meg egy belső hang bátorító üzeneteit: „Nem azért kaptad a feladatot, hogy megfutamodjál, hanem azért, hogy felvállald, és megtaláld azt az utat, amely mindenki számára a legjobb megoldás lehet.”

Miután se lemondani se megoldani nem tudtam a helyzetet, elkezdtem olvasgatni az interneten a börtönpszichológiáról. Nagyon sok értékes információhoz jutottam, hogy milyen helyzetben vannak a fogvatartottak, mik a nehézségeik és mik a kihívásaik. Arra jutottam, hogy minden bizonnyal működni fog a szeretet pedagógiája a börtönben is.

Philip Zimbardo, híres kísérlete jutott az eszembe. Ő átlagos egyetemi hallgatókkal végzett egy „börtön” kísérletet. Ennek az volt a lényege, hogy egy két hetes szerepjáték idejére, szétválasztotta a diákokat őrökre és rabokra, és megfigyelte, dokumentálta, mi történik. A játék kerete: a börtön, rövid idő alatt, olyan mértékben polarizálta a részt vevőket, annyira eldurvult a helyzet, hogy a személyiségsérülések elkerülése végett, 6 nap után félbe kellett szakítani a kísérletet. 

Arra jutottam, hogy mi majd a börtönben megcsináljuk Zimbardo kíséreltének az inverzét. Most valóságos börtön körülmények között teremtünk olyan társas mezőt, amikor a résztvevőknek (a fogva tartottaknak) lehetőségük lesz másfél órában megélni, hogy milyen lehet egy szeretetteljes, családias, intimitásra lehetőséget nyújtó pár percet megélni, és meglátjuk, mi lesz az eredmény. Hogyan fognak viselkedni a „megtévedt”, hosszabb-rövidebb időtartamra elzárt, különböző életkorú és iskolázottságú résztvevők.      

Elérkezett 2015. június 18. bekísértek a kápolnába, ahol elámultam freskóinak szépségén. Ezután végig néztem a 40 körüli jelenlévő arcain. Láttam vad, és „sötét elvetemültséget”, tizenéves sértődött arcot, láttam hetven felé járó tétova tekintetett, aki talán föl sem fogta ki ő és milyen helyzetben van; láttam harmincasokat, akikről sugárzott az értelem, a ravaszság, az életrevaló okosság, akiket iskoláink vagy érintetlenül hagytak, vagy félre vezettek.

Egy dologban egységesek voltak az arcok:  néma ellenállás ült a vonásokon. „Mindegy, mit beszélsz, úgyis csak szöveg. A Te világod teljesen más, mint az enyém. Én itt vagyok, te ott. Innen kezdve minden hazugság.” Jól ismerem ezt az arckifejezést az iskolákból, tanítottam minden életkorban lévő diákokat. A felső tagozatban kezd tömegesen megjelenni és tart az egyetemeken át, egészen a vállalati felnőttképzésig. Azt jelenti kinn is, benn is: „nem kell más tőled, csak a papír, a diploma. Kibírom, bármit mondasz.” Az én óráimon ez az arc ritkán tart 10 percnél tovább, hamar észre veszik, hogy nem ellenük, értük vagyok, és nem a szokásos rizsát hallják, hanem róluk szól a történet.

Itt is ez történt. Rövid bevezető után játékokat kezdeményeztem, amibe egyre többen kapcsolódtak be, és volt időnk arra is, hogy megérezzék személyes törődésem, a kellemes belső élmények energetizáló szeretetét. 

A személyiségfejlesztő gyakorlatok után néhány hangos visszajelzést is kaptam, csillogó szemekből: „Mikor jön legközelebb?” „Maga körül, ugye boldogok az emberek?” „Isten áldja meg, hogy eljött közénk!” „Csak ez hiányzott mindig életemben: hogy emberszámba vegyenek.” „Nagyon köszönöm!” „Folyassuk máskor is!”

Azzal zártam a programot, hogy „én azért jöttem ide, hogy megmutassak egy másik utat, hogyan tudjuk kontrollálni indulatainkat, hogyan tudjuk magunkat a pozitív érzések felé terelni, hogy kevésbé legyünk kiszolgáltatva, és többször élhessünk át jó élményeket. Remélem, sikerült néhány technikát ebből megmutatni” Hatalmas taps fogadta a záró mondatot. 

Mit láttam az arcokon, a bevezetőhöz képest? A szemek tágra meredtek. Az arcok kisimultak. Az ellenállás nyitottságra, tétovaságra vagy bizonytalanságra váltott. Többen odajöttek hozzám, és beszélgetésbe elegyedtünk. Bár időnk lejárt, a terem nem akart kiürülni...    

Milyen hatása lehet ennek a fogva tartottakra, a börtön egészére? Egy "előadásnak" nyilvánvalóan semmi. Pár nap, esetleg hét után minden elfelejtődik. Azonban úgy tűnik számomra, hogy egy hasonló program, hosszú távon, jelentős változásokat okozhatna a visszaeső bűnözők lelkivilágában.

dr. Benda József
bendajoska@gmail.com