1997-től tíz éven át a vállalkozói szférában dolgoztam. Korábbi olasz kapcsolataim alapján arra gondoltam, hogy ha a gazdasági szférában fel tudok építeni egy biztos bázist, újra kezdhető az iskola. Ez tévedésnek bizonyult, bár a tanácsadói, a marketing vállalkozásom és a könyvkiadás jól jövedelmezett, de ez korántsem volt elegendő egy iskola indításához. 

2006-tól ezt a területet is utólérték a megszorítások, ezért a felsőoktatásban elhelyezkedve (Budapest Kommunikációs főiskola, Pázmány Péter Katolikus Egyetem) folytattam a HKT program továbbfejlesztését. Részben a főiskolások, részben vállalatok munkatársainak tanításával, tréningezésével.

Az évek során számos megkeresés, felkérés érkezett, hogy tartsuk életben a HKT programot, így született néhány riport, publikáció, előadás, és ez a honlap:

2013-ban arra ébredtem rá, hogy nekem még dolgom van a közoktatásban. Egy pályázat nyomán így jutottam vissza első munkahelyemre, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetbe. Abban reménykedtem, hogy a rengeteg tapasztalat és kérirat birtokában alkalom nyílik a taneszközök rendszerezésére, kiadására, a hiányzó elméleti alapok megírására, és egy új pedagógus csapat felkészítésére. 

Amikor - Főigazgatói tanácsadóként - hozzá kezdtem a szervező munkához, az elméleti anyagok írásához, és tájékozódtam az iskolák aktuális állapotáról, egy olyan társadalomkép rajzolódott ki előttem, amely azóta folyamatos cselekvésre sarkall. A magyar nemzet egy demográfiai katasztrófa felé közelít. Ha nem cselekszünk gyorsan és eredményesen, 20 év múlva nem lesz gyermek az iskolákban, és más népek veszik át az uralmat a Kárpát medencében.

Az Oktatáskutatóban sajnos nem kaptam arra lehetőséget, hogy egy munkacsoportot indítsak a HKT fejlesztésére, vagy demográfiai kutatások folytatásra. Önkéntesek gyűrűjében folytattam tovább a fejlesztő munkát. 

Hála Istennek sok-sok tanítványom, kollégám a zalaegerszegi, a keszthelyi iskolák és mások nemcsak hogy rendületlenül folytatták az elmúlt évtizedekben a HKT programot, hanem sok száz kollégának tovább is adták. Azt mondhatjuk, hogy a központi támogatások hiánya ellenére életképessége bebizonyosodott. 

2006 után- az USA-ból, sok százmilliós uniós forrásokra építve behozták a Kagan féle kooperatív tanulás módszertant is, és központi erőforrásokból kiképeztek több ezer pedagógust a használatára. Sajnálatosnak tartom, hogy nem a helyi problémák megoldására helyben megszületett innováció vált a nemzetközi terjesztés mintapéldájává, és hozott volna az országnak világszerte sikereket, dicsőséget, hanem hanem ellenkezőleg egy - hasonló tartalmú -, külföldön született módszertant adaptáltak itthon, több százmilliós támogatással. 

Mindenesetre a kooperatív tanulás már nem idegen test a magyar oktatási rendszerben, amit egy később importált újabb külföldi adaptáció tovább erősít (Komplex Instrukciós Program).