Több, mint száz újságcikk, TV- és rádióriport született a programról az elmúlt évtizedekben. Kettőt idézünk a kezdetekből.

Négy-öt gyermek összehajol (Részlet Dogossy Katalin írásából, Szenzáció magazin 1989/2. száma)

– Az úgy van, tetszik tudni – mondja az uzsonna maradékát gyorsan lenyelve a kis szőke kölyök, – hogy a nehezebb példát én megcsinálom, a könnyebbet meg a többiek. – Rám néz, hogy követem-e, orra körül az aprócska, jókedvű ráncok mulatságos táncot járnak. – Aztán, ha mindenki elkészült, közösen ellenőrizzük – folytatja.
Egyik lábáról a másikra áll, karjával magához húzza barátját, ránéz, hogy igaz-e, s csak azután magyaráz tovább. Szeme villog, rám néz, mögém néz, nyitott mondataival beszélgetést kínál nekem s a többieknek is. S míg társai a beszélgetésbe kapcsolódnak, élénken bólogat. Szája sarkán kis remegés jelzi, hogy mondaná tovább, de megtanulta, hogy dolgozni, beszélni, tanulni, élni csak közösségben lehet, s hogy a közös gondolkodásnak törvényei vannak. A hallgatás is az. Tízéves, gyermek még, kommunikálni mégis magasabb szinten képes, mint sok felnőtt korú ismerősöm…
Az osztályban egymásnak arccal állított padok mellett négy-négy gyermek dolgozik a közös feladatokon.

A tanító néni – legalábbis a szokásos értelemben – itt nem tanít, a gyermekek mégis mindent tudnak, amit negyedikes korukra a tanterv előírt nekik. S tudnak ezenkívül tömérdek más dolgot is. Tudnak időt beosztani, feladatot megosztani és közösen megoldani, tudnak beszélni és megbeszélni dolgokat, van véleményük, és elfogadják egymás véleményét. Tudnak egymásra figyelni, és megtanultak koncentrálni is. Halkan beszélgetnek. Önként vállalt fegyelem keretei között folyik az óra. A falakon, akár a többi iskolában, táblák és táblázatok; a magyar nyelvtan szabályai, mértékegységek. A polcokon, a könyvek mellett baba, babaház; egy vénségesen vén mackó figyel a sarokban. A tananyag olyan, akár a legtöbb iskolában. A tanterv ismeretanyaga olyan, amilyen. A tanítás azonban egészen más.

Szeplős, nagy fülű, turcsi orrú kicsi lány, arcán feszült figyelemmel, igyekszik megérteni, mit is magyaráz a másik. A padokon lexikon, hazulról hozott képek, könyvek, a közös munka eszközei.

Bevallom, mint a hazai pedagógia viharaiban régóta megtépázódott szülő és újságíró, óvatos kétkedéssel indulok mindig, órát, iskolát meglátogatni. S bizonyos szorongással vegyes kíváncsiság hajt a pedagógiai kísérletek felé. Tudom, ahogyan lassan tudja ezt már minden szülő és pedagógus, hogy a magyar iskolarendszer úgy, ahogyan jelenleg működni próbál, úgyszólván működésképtelen.

Szociológiai felmérések, statisztikák és tudományos kutatások ezer adattal bizonyítják, hogy a jelenlegi általános iskola képtelen a hátrányos helyzet csökkentésére csakúgy, mint a tehetséggondozásra. Pedig az ember különösen kisiskolás korban finom, képlékeny, érzékeny és sebezhető lény. Ilyenkor elég egyetlen durva hiba, egyetlen neurotikus pedagógus ahhoz, hogy a kisgyermek évekig alvászavarokkal, fejfájással, agresszivitással vagy akaratvesztéssel reagáljon. A szülő nem szakember, nem képes mindig nyugodt, meleg, szeretetteljes és elfogadó légkörrel kompenzálni otthon az iskolában elkövetett bűnöket.

Jelenleg mégis csupán a szerencsén múlik, hogy a kisgyermek iskolába lépésekor mivel és kivel találkozik. Hogy mivé válik számára az iskola: a tudást mint értéket, mint elérni, megszerezni érdemes, csodákat rejtő világgá, vagy ellenkezőleg, gyűlöletes, szorongató, kudarcot kudarcra naponta fölhalmozó, kötelező elfoglaltsággá.
Szorongva indultam hát Solymárra is.
A felszabadult, nyugodtan beszélgető és dolgozó gyermekek nyíltsága és jó hangulata azonban megnyugtatott. Benda József 1984 óta folyó kiscsoportos tanulásszervezési modellkísérlete, amely már ma is hat iskolában folyik, ha a nevelésirányítás reformellenzéke meg nem tapossa, sokat hallat majd még magáról. A koncepció a személyiségbe vetett bizalomra, a gyermekek közötti együttműködésre épít, és felbontja a hagyományos tanulásszervezés egész folyamatát.

– A hagyományos iskolában a gyermekeknek nem szabad felállni, beszélni, véleményt nyilvánítani, csak, ha erre felszólítják őket – mondja Benda József, a kísérlet kidolgozója és vezetője. – A gyermek minden percét beosztó tanítási rend viszont korlátozza biológiai és társas szükségleteinek kielégítését. Ilyen körülmények között magatartásuk, gondolkodásuk, egymáshoz való viszonyuk szűk határok közé szorul. Folyamatosan romló teljesítményük, az iskolai értékrendtől való elfordulásuk, magatartászavaraik a rendszer működésképtelenségét jelzik.

Ebben az iskolánkban a gyermekek a tanítási órán folyamatosan jogot kapnak a problémák, a feladatok megbeszélésére. Munkacsoportokban közösen dolgoznak, fejlődik egymás iránti érzékenységük, fejlődik akaraterejük, kommunikációs készségük. Úgy tűnik, ezzel a módszerrel eredményesebben tudjuk megoldani a tehetséges és a nehezen kezelhető gyermekek személyiségfejlesztését is.
A szakirodalom egyértelműen leszögezi, hogy kis csoportban növekszik a gyermek tanulási kedve, teljesítménye, miközben magatartásuk fegyelmezettebbé válik. Most megkérdezhetné: miként? A kutatás és a hozzá kapcsolódó egész modellkísérlet erről szól. Nehéz ezért néhány mondatban megfogalmazni.

De gondoljon csak arra az egyszerű tényre, hogy a gyermek mint személy nem létezik önmagában, csak kapcsolatainak gyűrűjében. A személyiségfogalom csupán egy gondolkodásbeli redukció. Az emberi képességek között is csak kevés olyan van, amelyik a társaktól függetlenül létezik. Ilyen, mondjuk, a néma olvasás, de a hangos olvasás és a beszéd már természetesen nem. Minden osztályban szinte az iskolába járás első napjaitól kezdve létrejönnek kisebb csoportok. A legtöbb tanár ezeket klikkeknek nevezi, és igyekszik szétrombolni, ahelyett, hogy fölhasználná őket. Gondolja csak el, hogy az iskolai osztályon kívül az életben sehol sem létezik olyan szervezet, ahol 30 egyenrangú beosztott tartozik egy vezetőhöz. Az ilyen szervezet nem munkaképes. Egy ilyen struktúra automatikusan létrehozza a sztárt és mellette a szürke tömeget. Pedig ez mindenkinek rossz.

Kis csoportban a gyermekek megtanulják, hogy ők fontosak a többiek számára, hogy mindenki fontos. Ettől biztonságban érzik magukat, nő az önbizalmuk. Ebben a mikroklímában kibontakozik a személyiség, mert módja van megnyilatkozni és önmagát a többiek között állandóan ellenőrizni. Elindul a felfedezés folyamata, a tudás közös tudássá válik, hisz mindenki hozzáteszi saját gondolatait, otthonról hozott ismeretit. Ezek a gyermekek egy-két év után eljutnak odáig, hogy akár egész nap önállóan, külső irányítás nélkül dolgozzanak. És hihetetlen munkakedvvel dolgoznak is. Megtanulják feloldani feszültségeiket, megtalálják helyüket a csoportban, és érdekes módon el is fogadják azt. Az információ számukra nem cél, hanem eszköz. Létrejön az a folyamat, amely szerintem minden tanítás célja: a tanár fölöslegessé tétele. (Az egész életen át tartó tanulás)

Utópia?
Amikor a kísérletről írott szórólapot először elolvastam, azt gondoltam, hogy az. De hasonló érzés fog el mindig, ha valami hirtelen a megvilágosodás erejével válik nyilvánvalóvá. Mert minden kisgyermek szívesen tanul. Ugyanolyan komolyan s kitartóan képes küzdeni a tudásért az iskolában, ahogyan küzdött az első szavak megformálásáért otthon egyéves korában. Ahogyan képes volt az első lépésekért megbotlani százszor, és felkelni és leülni ezerszer, elismételgetve a mozdulatot, míg el nem fáradt, ugyanúgy képes harcolni a betűkkel, ujjával végigaraszolgatva a papíron. S a számokkal is, megszorozni, összeadni őket újra, elölről, míg meg nem születik a jó eredmény, ahogyan fölrakta az építőkocka darabjait, próbálgatva, hogy meddig rakhatja még. Mert nem tűnhet el egy csapásra az igyekezet, a teljesíteni akarás az iskolába lépés pillanatával. De lerombolható! Sok kudarccal és dilettáns pedagógiával. Utált kötelességgé változtatható az örök emberi többre vágyás: az egyetlen erő, amely egy társadalmat a pusztulástól megmenthet.

Iskolások álma – álmok iskolája (Részlet Budai Anikó írásából, Esti Hirlap, 1993. VIII. 30.)

„…A humanisztikus iskolában az óra azzal kezdődik, hogy összetolják a padokat, és egy kupacba ülnek a barátok. A tanár magyarázata alatt nem kell hátratett kézzel ülni, nem tilos felállni, hátrafordulni, a szomszéddal beszélgetni. A tanulók azt tehetik minden egyes órán, ami életelemük: kérdezősködhetnek, megbeszélhetik gondolataikat a társaikkal. Hagyományos feleltetés nincs, tehát nincs mitől rettegni. Nem tilos a súgás, sőt kötelező egymást kisegíteni.
A szülők szerint mintha csoda történt volna azokkal a gyermekekkel, akik ilyen osztályban tanulnak. Szeretnek iskolába járni, a magányos, visszahúzódó gyermekek is barátokra leltek. Legtöbben bátrabbak, érdeklődőbbek, kezdeményezőbbek lettek, sokan kifejezetten szorgalmasak, önérzetesek. Otthon és társaságban is felszabadultabbak, ugyanakkor jobban tisztelik mások véleményét, és odafigyelnek a többiekre.
Aki azt hiszi, hogy ilyen iskola csak a mesében van, nem sokat téved. Az önként szerveződő, autonóm csoportok együttműködésén alapuló tanulásszervezési módszer alkalmazása hazánkban ma még ritka, mint a fehér holló. Annak ellenére, hogy eredményességét szakmailag minden szinten elismerik, nem tud kellőképpen elterjedni. Ennek oka valószínűleg az, hogy a pedagógus számára sokkalta fárasztóbb, nagyobb türelmet, alaposabb felkészülést, jóval több fantáziát igényel.

A gyermekek legalapvetőbb tulajdonságaira épül az egész módszer. A gyermek kíváncsi, szeret kutatni, kísérletezni, szereti közreadni amit tud, szereti magát próbára tenni. A módszert követve nincs más teendő, mint ezeket az adottságokat kihasználni, irányítani. Az így tanuló gyermekek sokkal nyitottabbak, vállalkozóbbak, kiegyensúlyozottabbak. És amikor ismét hagyományos iskolatípusba kerülnek, akkor sem elveszettek. Sokkal türelmesebbek a társaikkal, jobban tudnak alkalmazkodni. A módszer beépül a tanuló személyiségébe. Olyan útravaló, olyan „hamuban sült pogácsa”, amitől bárhol sikeresebb lesz az átlagnál…”

dr. Benda József
bendajoska@gmail.com