Bizalom, együttműködés, teljesítmény
A Harmadik évezred pedagógiájaDisszertációTantervHatásvizsgálatPublikációkEredmények országszerteFelsőooktatásVezetőknekPedagógusoknakFejlesztők
A HKT program röviden
Örömmel tanulni (letöltés)
Vendégkönyv
Előadások, videók
Szakértői vélemények
Szülői vélemények
Gyermek vélemények
A HKT története
Diákok festették
Gyermek vélemények

Szerintem a csoportban könnyebb a munka. Először, amikor elsőben beléptem az osztályba, furcsának találtam, hogy a padok négyesével vannak állítva, de később rájöttem, hogy így vidámabb a feladatmegoldás, jobban együttműködünk, összetartunk. Jobban megismerjük önmagunkat, a másikat, és hamarabb leszünk önállóak.

Most, hogy így negyedikes szemmel nézem a dolgot, úgy érzem, hogy felelősséggel tartozunk a másikért. Ha segítségre szorul, segítünk rajta, ha bajban van, megvédjük, mint egy igaz barát. Így csoportban nagyobb lesz az önbizalmunk, bátorságunk és többre vállalkozunk, mint egy normál tanuló. Szorgalmasabbak vagyunk, több előadást tartunk társainknak. Szerintem ezek miatt az érvek miatt jobb a csoportmunka. B. B., Pécs, 2002

 



Ha visszagondolok az általános iskolai évekre, a legelső dolog, ami eszembe jut, az alsó tagozat első 3 éve, amikor
napközis tanító néninknek köszönhetően délutánonként csoportban dolgoztunk.
Az osztályunk a Fidó manók nevet kapta, mindegyikünknek volt ugyanolyan piros Fidómanó-sapkája. Az iskolai rendezvényekre való felkészülésben mindig örömmel vettem részt (karácsonyi műsor, anyák napi műsor, évzáró stb.). Ezek közül a legmeghatározóbb élményem az a színdarab volt, amivel a megyei versenyt megnyertük (Légy jó mindhalálig).

Szerettem csoportban dolgozni: segítséget kérni és adni, beosztani a munkát, hetente váltogatni a helyemet a csoporton belül… Elrepült az a 3 év és mégis annyi maradandó élménnyel lettem gazdagabb (nem beszélve barátságokról…), ami 10 évre is elég volna… nagyon mély nyomot hagyott bennem, legalább akkorát, hogy már akkor tudtam: az én gyermekem is ilyen módszerrel fog tanulni és nem csak délután…
De ahhoz, hogy mindez ilyen szép emlék maradjon, a legeslegfontosabb a pedagógus, aki szívvel-lélekkel tudja és akarja végezni ezt a munkát, akin látszik, hogy mennyire élvezi, és akiből csak úgy árad a szeretet… Máshogy nem lehet. A Humanisztikus Kooperatív Tanulásnak szerintem ez a lényege.
Köszönet és hála az én egykori tanító nénimnek, aki kezdő pedagógus létére mert utat törni ennek a módszernek,
és hitt abban, hogy ezzel boldogabbá teszi a gyermekek életét. Minden elismerésem az övé!
K. T., Keszthely (20 évesen emlékszik vissza)





1992. szeptemberében, másodikos koromban találkoztam először ezzel a kifejezéssel: Humanisztikus Kooperatív Tanulás. Katonáné Rosta Hedvig, napközis tanítónőnk ötlete volt, hogy ezzel a módszerrel kellene tanítani minket. Eleinte annyi változást vettem észre a megszokottakhoz képest, hogy a padok kettesével vagy hármasával egymásnak lettek fordítva. Mi magunk döntöttük el, hogy melyik csoportba szeretnénk tartozni, és kikkel szeretnénk egy csoportban lenni.

Nagyon szerettük a csoportmunkát. Jó volt, hogy mindig mindent közösen megbeszélhettünk a csoporton belül, segíthettünk egymásnak, feloszthattuk egymás között a feladatokat. Mindenkinek megvolt a maga részfeladata, senki sem a másiktól várta a megoldást, mindenki tette a dolgát. Hatékonyan, gyorsan, eredményesen tudtunk együtt dolgozni, kiélhettük kreativitásunkat, és folyamatosan élt bennünk a motiváció. A péntek délután mindig azzal telt, hogy kiértékeltük a csoportok heti teljesítményét, összeszámoltuk, ki hány pontot gyűjtött, és az első 3 helyezett mindig kapott valami kis ajándékot: csokit, cukrot, ceruzát, faragót, radírt, képeslapot stb…
Emlékszem, sokszor a mi csoportunk nyert, és nagyon jó érzés volt, hogy a munkánkat elismerik és honorálják. Nemcsak a tanulás volt élvezetesebb, érdekesebb és izgalmasabb így csoportban, hanem volt még valami, ami miatt mindannyian megszerettük ezt a tanulási módot: hihetetlen erővel kovácsolta össze az osztályközösséget! A csoportok odafigyeltek egymásra, érdeklődtek egymás munkája iránt, jó volt a kapcsolat a csoportok között is, nemcsak azokon belül. Persze kisebb-nagyobb súrlódások itt is előfordultak, de ilyenkor mindig megbeszélte a dolgot a csoport, majd az osztály elé vitték az ügyet, ha ők maguk nem tudták megoldani. Mindenkinek joga volt másik csoportba átmennie, és ahhoz is joga volt, hogy javaslatot tegyen valamelyik csoporttárs kizárására, persze csak indokolt esetben. Pl.: az illető lusta, nem együttműködő vagy egyszerűen csak úgy alakultak a tanulók közti kapcsolatok, hogy már mással/másokkal szimpatizált jobban valaki, s emiatt inkább velük szeretett volna egy csoportot alkotni.
A HKT-val sokkal nagyobb és több lehetőségünk volt igazán megismerni egymást, megtanultuk elfogadni a másikat annak jó és rossz tulajdonságaival együtt, sokkal szorosabb kapcsolatokat volt módunk kialakítani, mint más osztályokban ennyi idősen szokás. A mai napig jó barátnőim az akkori csoport-tagok, és jó érzés tölt el, mikor eszembe jut, hogy barátságunk alapja az akkori 3 év közös csoportmunkája, ugyanis mi szinte végig változatlanul
együtt maradtunk!
Az igazán jó tulajdonságaimat ennek a módszernek köszönhetem, azokat, amelyek miatt több igaz barátom, mint rokonom van, s ennél többet nem kívánhat magának senki. Empátiát, türelmet, megértést, toleranciát oly mértékben meg kellett tanulnunk a csoportmunka során, hogy most már bárhova kerülünk, mindenféle közösségben
meg fogjuk találni a helyünket, képesek leszünk alkalmazkodni másokhoz, felvenni az adott közeg ritmusát, munkatempóját…
A legtöbb, amit ez a módszer adott nekem, visszatükröződik emberi kapcsolataimban, s ez nekem mindennél többet jelent. Életem legszebb 3 iskolás éve volt, amikor a HKT-módszerrel tanulhattam, s igaznak érzem, s éreztem már akkor is, az osztálytermünk ajtaján olvasható feliratot: Lehet öröm a tanulás? – Nálunk IGEN!
K.N., Keszthely (20 évesen emlékszik vissza)


HKT – Humanisztikus Kooperatív Tanulás. Maga a kifejezés sokáig ismeretlen volt számomra, ám néhány évvel ezelőtt - mikor a felnőttek szerint már elég nagy voltam ahhoz, hogy megértsem - megtudtam, hogy így nevezik azt a módszert, aminek segítségével általános iskolában tanultam. Éva néni és Marika néni – teljes nevükön Mikóné Kocsis Éva és Horváthné Sümegi Mária – már a kezdetektől fogva így nevelt bennünket.

Első lépésként még iskolakezdés előtt, valamikor augusztusban, találkoztunk egy közeli tónál, ahol mind a szülők, mind pedig mi, gyerekek megismerhettük egymást és újdonsült tanító néniinket. Mindez játékos keretek között, oldott hangulatban történt, úgy hogy utána már alig vártuk a szeptembert.
        Az iskolában padjainkat összetolva négyes-ötös csoportokban ültünk és dolgoztunk. Hogy kivel kerüljünk egy csapatba, nagyrészt mi dönthettük el, ám néha, csak hogy az osztály egy igazi kis közösséggé kovácsolódjon, tanító néniink határoztak. Így mindenkivel megismerkedhettünk közelebbről is, megtanultunk tőlünk teljesen eltérő egyéniségű és értékrendű társainkkal együttműködni, elfogadni egymást és kezelni a konfliktusokat, hisz azok gyakran adódtak, főleg eleinte. Ám mivel kisgyermekkorban még fenntartások nélkül közelítünk egymáshoz, és nyitottabbak vagyunk másokkal szemben, elég hamar megtanultuk, hogy fogadjuk el a másikat és kössünk kompromisszumokat. Mi soha nem közösítettünk ki senkit, még ha nem is szerettünk mindenkit egyformán. Annak a meleg, családias légkörnek köszönhetően, ami az osztályban uralkodott, legfontosabb értékké az elfogadás, a megértés és a közösségépítés vált.
       Számomra feledhetetlen élmény volt, ahogy egy-egy bonyolultabb feladatot csoporton belül közös erővel próbáltunk megoldani, felosztva magunk között a részfeladatokat. Amikor mindenki elkészült, kiálltunk a tábla elé és az egész osztály előtt mutattuk be, hogy mit sikerült összehoznunk. Ezután értékeltük egymás produkcióját, ha szükség volt rá, kijavítottuk a hibákat. Ezekből mindig tanult az ember valami újat, elleshetett egy-két jó trükköt a társaitól például a mondanivalónk szép megfogalmazását vagy a különböző megoldási lehetőségeket illetően. Gyakran irodalom órán dolgoztunk fel így különböző meséket, mondákat, vagy ami éppen akkor volt a tananyag, csoportonként egyet-egyet. El kellett olvasnunk a számunkra kijelöltet, majd elmondani a tartalmát, a szereplők nevében beszélni, míg a másikak kitalálták, hogy ki is lehet az. Később már jellemeznünk is kellett őket, vagy játszhattunk „Ki mondhatta volna?” játékot. Volt, hogy technika órán papírból és hurkapálcából bábokat készítettünk és úgy adtuk elő az adott történetet, vagy csak mi magunk játszottuk el a többi csoportnak. Akárhogy is, mindig igazán élveztünk.
        Emlékszem, mikor egy alkalommal - talán másodikosok lehettünk – évfolyamtársaink osztályában, az ő tanító nénijükkel vettünk részt egy órán. Persze ők nem HKT-vel dolgoztak, de én ezt akkor még nem tudhattam. Mivel csak ezt a módszert ismertem, meglepődtem, hogy a padok mindenhol külön álltak és hogy teljesen egyedül kellett megoldanunk a feladatokat. Valahogy unalmasnak találtam azok után, hogy mi legtöbbször csoportmunkában dolgoztunk, izgalmassá téve ezzel még a legegyszerűbb feladatot is. A légkör is hidegebbnek tűnt, örültem, mikor végre megint a saját osztályunkban lehettünk.
      Véleményem szerint mindenhol ezzel a módszerrel kellene tanítani, mert a mi kis osztályunk könnyen, játszva haladt végig a tananyagon és mégis minden szükséges ismeretet sikerült elsajátítanunk. Én azóta is szívesen emlékszem vissza alsós éveimre, akkoriban még nagyon szerettem iskolába járni, és úgy gondolom nem csak én, hanem mindenki, aki Marika néni és Éva néni oktatása alatt állt. Hatalmas elismerés és köszönet illeti őket, amiért sok kisgyerekkel megszerették az iskolát, akik talán azóta sem úgy tartják számon, mint szükséges rosszat, hanem mint egy kihívásokkal teli, de boldog időszakot az életükben. Ők ketten nagyon sokat tettek értünk, a tanítványaikért: megalapozták későbbi életünket. Hisz nem csak az általános iskola alsó tagozatában fontos az elfogadás, vagy a jó kompromisszumkészség, hanem ugyan úgy a mindennapokban vagy a későbbi munkahelyünkön is az lehet. Semmivel nem pótolható, hogy már kiskorunkban hozzászoktunk a csoportmunkához és megtanultuk kezelni a konfliktusokat, mert erre a tudásra mindig, az élet minden területén szükségünk van. Azt hiszem, ha gyermekem lesz, őt is olyan iskolába fogom vinni, ahol HKT-vel tanítanak.
P.E., Zalaegerszeg (16 évesen emlékszik vissza)



Három év – ennyi jutott nekem a Humanisztikus Kooperatív Tanulásból – szervezett formában. Utólag értékelve ez nem egy puszta módszer, ami csak az iskola falain belül segíti a diákokat és a pedagógusokat: ez egy életfelfogás.

Az ember, társas lény, épp ezért meg kell tanulnia együttműködni másokkal, hogy a lehető legtöbb nehézségen felül tudjon kerekedni. Számomra ez a kulcsszó, hiszen egy akadály legyőzése felemelő érzés, főleg akkor, ha valakivel/valakikkel közösen küzdöttünk meg érte. Segítőkészség. A csoporton belül elképzelhetetlen volt, hogy ne támogassuk egymást, mivel az egyéni teljesítmény mellett a csapaté is számított. Mindenki folyamatosan motiválva érezte magát, hogy az órákon jó válaszaival csoportjának és saját magának minél több kagylót szerezzen. Ezek órák végén összesítésre kerültek, és mindenki elnyerte a maga jutalmát, általában kisjegyek formájában. Élvezni tudtuk a tanórákat. Szinte nem is számított, hogy alapvetően kinek mihez van érzéke, hiszen az egyes csoportokon belül mindig akadt, aki az adott témában remekelni tudott. Ugyanakkor a csoportok nemcsak a „dolgozó egységek”voltak. Mivel szabadon választhattuk meg, kikkel szeretnénk együtt ülni, valójában kis baráti társaságok dolgozhattak együtt. A tagok egymásra húzóerőként hatottak, elképzelhetetlen volt, hogy valaki huzamosabb ideig ne vegye ki a maga részét a munkából. Ennek két oka volt: a többi csoporttal való egészséges versengés, és az indokolt esetben a csoportból történő kiutasítás. Erre szinte nem is volt náluk példa. A csoportokon belül hierarchia is kialakult. Az alapvetően vezető személyiségek „élre törtek”, ha ebből több is volt a csoportban, az súrlódásokhoz vezethetett. Konfliktus azonban nem maradt megoldatlan: vagy a csoporton belül, vagy az osztály előtt, de mindenképpen született megegyezés. Ez a családias légkör hozzájárult ahhoz, hogy az osztályunk remek közösséggé formálódjon, hiszen így a rivalizálás a tanórák utáni kicsengetéssel véget is ért. Ezzel nevelőink észrevétlenül belénk oltották a késztetést, hogy a felmerülő problémákat ne söpörjük a szőnyeg alá, hanem kíséreljük meg alapos megbeszélés után megoldani.

 Mint írtam, szerintem a HKT egy életfelfogás – ezt is tartom magaménak. A gimnáziumban is próbálom /mondhatom, sikerrel/ alkalmazni a három év alatt tanultakat, amikor a lehetőségek engedik. Mindenképpen profitálok belőle: ma sem esik nehezemre új közösségekbe beilleszkedni, vagy egy projektet más diákokkal együtt elkészíteni. Természetes számomra, hogy ha valaki segítséget kér tőlem, akkor rendelkezésére állok. Még egy rendkívül hasznos dolgot kaptam, a több perspektívájú gondolkodást. Egy feladatnál ma már automatikusan keresem a minél több megoldási lehetőséget.
        Ezek mellett azt hiszem, a program nagyban nevelt is. Elfogadásra, becsületességre, rugalmasságra és arra az érvényesülési vágyra, ami nem azonos a másokon való keresztülgázolással. Éppen ezért úgy érzem, hálás köszönettel tartozom két volt tanító nénimnek, Horváthné Sümegi Mária és Mikóné Kocsis Éva tanárnőknek. Olyasmit kaptam tőlük útravalóul a nagybetűs Életbe, ami talán az évek alatt elsajátított tananyagnál is fontosabb.
K.R., Szombathely (17 évesen emlékszik vissza)

 




A Harmadik évezred pedagógiájaDisszertációTantervHatásvizsgálatPublikációkEredmények országszerteFelsőooktatásVezetőknekPedagógusoknakFejlesztők